Egy karácsonyfát kidobni nem nehéz. Amikor meg már száraz, hullanak a levelei, és enyhe macskahúgyszagot kezd árasztani magából a korábbi finom fenyőillat helyett, akkor meg ráadásul ünnepi öröm tölt el, hogy végre vége, visszakapom a szobát a maga teljes tágasságában. Most mégis napokig tököltem vele. Ugyan már szerdán leszedtem a díszeket, elcsomagoltam a zörgős papírok közé, de egyáltalán nem akartam a kókadó fenyőtorzóhoz hozzányúlni.
Ma, vasárnap este aztán felkaptam és levittem az utcára, a többi kidobott száraz fenyő mellé, és akkor beugrott.
Karácsony előtt eldugtam a fenyőt a gyerekek elől, nehogy meglássák. Még mindig hisznek abban a mesében, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát. Talán idén utoljára, mert már repedeznek a fogtündérrel, Mikulással, és húsvéti nyuszival gazdagított meseviláguk mázas oldalai. Szóval, eldugtam a fenyőt Katinál, mert Katinak van egy jó kis erkélye, ott hűvös és biztonságos helyen várhatja a fa az ünnepet. Katinak alapos gondossággal berendezett szép lakása van, éles esze, csípős nyelve, és gyönyörű domborulatai, amiket szomorú módon elrejt a ruhája mögé. De amikor oldalt fekszik, akkor letagadhatatlanul kirajzolódik minden csábító, vonzó görbe vonal.
Kati szilveszter óta nem veszi fel a hívásaimat, nem válaszol az üzeneteimre. Na jó, egyszer írta, hogy éppen nem ér rá. És azóta sem. Egy hét eltelt, és szomorú szívvel be kell látnom - de nem akarom! -, hogy ez az esély már kiszáradt.
A fenyővel együtt.
